Ha keresgélni akarsz nálam, itt megteheted:

Egy kis történelem - A szappanfőzés története

Az úgynevezett elszappanosodás egy kémiai folyamat, amit már a kőkorszakban is felfedeztek: a szabadban sütött állat húsáról a zsiradék a hamura csöppent, amit aztán átnedvesített az eső, így keletkezett egy szappanszerű anyag.
A legrégebbi - szappankészítésről szóló - utalást egy 4500 éves sumér ékírásos táblán találták. A sumérok felfedezték, hogy a növényi hamunak lúgosító hatása van. A szappankészítéshez szükséges fahamut datolyapálmából és fenyőfából nyerték, majd azt olajokkal keverték össze. Az így készített első szappanokat nem tisztításra használták, hanem inkább sebek gyógyítására. Később ruhákat is mostak vele. A szappan szélesebb körű felhasználása csak később következett.
A rómaiaknál, germánoknál, galloknál sem testápolásra szolgált, hanem hajrögzítőként. Csak a 2. századtól lett a  szappan testápoló szer. Ekkor az állaga még folyékony volt.
Kr. u. 700 körül sikerült az araboknak a szappanöntés művészetét odáig fejleszteni, hogy megalkották az első szilárd szappant, aminek alapja az olivaolaj volt. A 8. századtól terjedt el ez a szappankészítési technika Aleppo-ból (Szíria), majd eljutott Nyugat-Európába is, Spanyolországba, Franciaországba, Olaszországba. A szappan értékes kereskedelmi áruvá vált. A szappanokat elkezdték növényi kivonatokkal is illatosítani, és megjelent a finom toilett szappan (ami elérhetetlen drágaságnak számított). A 16. századtól a férfiak a szappant borotválkozásra használták.
A késő középkorban a szappanfőzők nehéz helyzetbe kerültek: a pestis terjedésének idején kerülték a víz és a szappan használatát, mert úgy tartották, hogy épp ez terjeszti a baktériumok terjedését. Féltek a víztől, és elegendőnek tartották mosakodás helyett az öltözék cserélését (amit a szegényebbek nem engedhettek meg maguknak). Egészen a 18. századig azon a véleményen voltak még az orvosok is, hogy a víz és a levegő árt a testnek, s ezek kártékony  hatásától a ruházat és a púder véd meg. Csak a 19. században változott meg ez a vélekedés, és nőtt meg a kereslet a szappan iránt. Ekkor a rendszeres tisztálkodás már "modern"-nek számított. Nem tartott sokáig, és megindult a szappan, mint tisztító-és mosakodószer tömeges termelése, használata.


A szappanfőzés története Magyarországon 
Sopron

Már a középkorban is működtek szappanfőző műhelyek: Sopron város legrégibb, 1379-ből való telekkönyvében találtak említést egy  szappanos mesterről. 1598-ban szappanos csak egy működik, de annak nem rózsás a helyzete. A faggyú megszerzése nehézségekbe ütközik. A városi tanács felszólította a mészárosokat, hogy a faggyút ne a szappanfőzőknek, hanem a polgárság rendelkezésére bocsássa.
A tanács belenyúlt a szappanfőző üzletmenetébe is: "nem gyárt sem jó, sem egészséges árut, az üzem megbüntetésének terhe mellett vegye máshol a faggyút, ne drágítsa az itteni árakat." 
1783-ban már 10 szappanfőző mestere volt Sopronnak, megalakították a maguk külön céhét. Megcsináltatták a maguk céhládáját, melyen görögös figura és oroszlánok tartják a gyertyát és a szappant a kezükben.
A céh alapítói: Braun Ferdinánd, Brünner Gottlieb, Fischer Ferdinánd, Fischer Lajos, Forster Mihály, Karner Gáspárné, Karner Mihály, Karner Gáspár, Kundt András, Seiler Zsuzsánna asszony.
1791-ben alakult a Kremser szappanműhely Kremser Mihállyal.
A szappanos nem tartozott a nagyon becsült mesterségek közé. Hamar készen volt ellenük az áruhalmozás és árdrágítás vádja. "Munkájuk kellemetlen szaggal jár." Nem tett jó benyomást, hogy anyagjukat házalva szerezték.
1716-ból való egy magyar vers, s ebben olvasható: "Szappaninasnak házról házra kellett járni hamuért, faggyúért."


A szappanfőzés története Magyarországon  
Debrecen

Debrecenben már a 15. század második felétől több  szappanosról tesznek említést. A szappanos mesterek kiváltságlevelüket 1587-ben nyerték Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemtől. A debreceni szappanoscéh hamarosan nemcsak a helybeli szükségleteket elégíti ki jó minőségű árujával, hanem mind távolabbi piacokat hódított magának. 
A 17. század elejétől Erdélybe és a Felvidékre rendszeresen szállítottak, de szultáni adóként mindig több szekérrakomány pipereszappant küldtek Konstantinápolyba. Ez időben levendula-és rózsaolajjal illatosított szappant is főztek. Készítményeiket méltán vetették össze az akkor világhírű párizsi és velencei szappanokkal. A tekintélyes létszámú debreceni szappanoscéh évszázadokon át féltve őrizte portékája hírnevét. Az 1676-ban megújított céhlevél a mesterség kitanulásától az áru értékesítéséig szigorú előrásokat tartalmazott. Szabályozták a nyersanyag beszerzését: a faggyún osztozkodni kellett a mestereknek, nem vásárolhatták fel egymás elöl, a főzéshez szükséges sziksót pedig a a céhmesterek osztották szét.
A szappanosoknak szigorúan megtiltották a nyersanyaggal való kereskedést. A szappan minőségét és mennyiségét a céhmesterek rendszeresen ellenőrizték. Aki netán "hitvány szappant" készített, a pénzbüntetésen túl kötelezték annak újrafőzésére. Debrecenben tanulták a mesterséget a kecskeméti, nagykállói szappanosok is. A szappanosok maguk árulták portékájukat a vásárokban a szappanos szekér mellett egy széken, amint a debreceni céhszabályzat előírta.


Halász Péter: „ A Honcsánt szappan” 
Házi szappanfőzés a moldvai magyaroknál
1. A hagyományos paraszti gazdaságokban a szappanfőzés nem tekint vissza számottevő múltra. A házi készítésű vászonnemű tisztítása évszázadok óta lúgozással történt, szappant a népi gyakorlatban csak elvétve használtak. A szappanfőző mesterek elsősorban a városiasodó települések polgárságának igényeit elégítették ki, tevékenységük a 17. században kezdett kibontakozni, majd a 19. században érte el a céhes iparág virágkorát. A Magyar Néprajzi Atlasznak a vászonnemű 1900 körüli tisztításának módjával foglalkozó lapján jól látható, hogy a lúgozás és a szapulás általános gyakorlata idején a szappannal való mosás elsősorban az Alföldön, a Tiszántúlon és a Duna-Tisza közén volt elterjedve. Az Alföld szikes területein található sziksóra alapozták munkájukat a kecskeméti, a szegedi lúgöntők és szappanfőzők, de a 20. század elején a szappanfőző mesterség már egyre inkább kiszorult a falvakra.
A módosabb alföldi gazdaságok azonban rendszerint nem bajlódtak szappanfőzéssel, inkább csak az első világháború szorította rá a falusi asszonyokat a szappanfőzésre. Noha egyáltalában nem kizárt, hogy a sorsúak korábban is főztek szappant. Még inkább így lehetett ez az ország, illetve a nyelvterület elmaradottabb, a hagyományos életformát jobban őrző vidékein, a néprajzi szakirodalom azonban aránylag keveset foglalkozik a lúggal való mosásról a szappannal történő mosásra való áttérés idejével, módjával, s ezzel összefüggésben a házi szappanfőzés jelentőségével, módjával, ismeretanyagával.
2. A Moldvában élő csángó magyarok körében még tovább, gyakorlatilag századunk derekáig általános volt a fahamuból készült lúggal való ruhatisztítás. Ennek gyakorlata szinte minden faluban azonos volt. A szennyes ruhát este beáztatták hideg vízbe, s másnap reggel tették a lúgzót, megfőzték a szapulót. Ehhez fából készült edényt (cseber, seber), vagy vesszőből font kosarat (koszárkát) használtak. Beletették a már megáztatott szennyes ruhát, letakarták egy lepedővel (hammasz, hammas, hammaska). Erre rászitálták a hamut, amit a kemencéből (kuptor) gyűjtöttek. Rendszerint bükkfahamut használtak, még jobb volt a pujszárból, csokánból (kukoricaszárból), csutikából (kukoricacsutka)való hamu, mert ebből erősebb lúg készült. A hamura első alkalommal csak gyöngén melegített vizet öntöttek, ami keresztülfolyt a hamun, lúggá vált és kioldotta a ruhákból a zsíros szennyet, majd alul kicsorgott a lúgzócseberből. Alul összegyűjtötték, felforralták és újból ráöntötték. A lúg ismételt felöntésének ideje és gyakorisága esetenként eltérő volt, de ez inkább az egyéni gyakorlatban mutatkozó különbség lehetett. Volt olyan megoldás (Kelgyeszt, Szabófalva, Terebes) miszerint a felöntött lúgot 3-3 órára vagy akár egy éjszakára is rajtahagyták a szennyesen, s csak néhány (3-4) rendet öntöttek fel, máshol, például Pusztinán, Trunkon gyakrabban került sor a lúg felöntésére, akár 12-13 rendet is felöntöttek, csupán az utolsó felöntés után hagyták rajta a ruhán a lúgot mintegy 3 órára.
Az ily módon megtisztított ruhát azután kivitték a közeli folyóvízre, s ott a mosószéken, mosódeszkán, vagy lapos köveken kiverték belőle a lúgot. A finomabb kényesebb holmikat nem verték, csak rázták. Ha messze volt a folyóvíz, vagy télen sokszor csak a kúthoz vitték kimosni a gúnyákat. Szabófalván ahová a Moldova és a Szeret is messze esik, ám a falu régi helyén, Berendestnél bővizű források vannak, az asszonyok odajárnak mosni. Néhány évtizede célszerű betonmedencéket és betonasztalokat is készítettek a Forrászokhoz, hogy minél többen hozzáférhessenek a vízhez.
A lúgot mosófával verik ki a ruhából, ennek megnevezése meglehetősen sokféle: botoloska (Szabófalva) lapocka (Baluseset, Ploszkucén), sujok (Bogdánfalva, Klézse, Lábnyik, Szerbek), szuljok(Csík, Külsőrekecsin), szulok (Nagypatak). A kimosott ruhát nyáron kiterítették a gyepre száradni, ha a nap is sütött akkor fehéredni.
Általában egy hónapban egyszer, esetleg kétszer mostak ezzel a hagyományos, lúgzós módszerrel, attól függően, hogy mekkora volt a család, illetve hogy mennyire voltak ellátva különféle gúnyákkal. Csak a legmódosabb családok engedhették meg maguknak, hogy ennél ritkábban, esetleg negyedévente mossanak. Egy rend kenderből, honcsánt vászonból készült ruhát általában egy, ritkán két hétig viseltek. A mosás művelete rendesen két napig tartott. Csak a trunki népdalban megénekelt, különösen rest asszonyról őrizte meg az emlékezet, hogy

"Hietfőn régvel lugzót rakatt, hietfőn régvel lugzót rakatt,
Sz mász hietfőig min lúgzotta, sz mász hietfőig min lúgzotta,
Mégesz lúgzatlankimoszta, mégesz lúgzatlan kimoszta."

Többnyire hétfőn tették a lúgzót, s kedden mosták ki a ruhát. Talán általánosnak mondható a moldvai csángó falvakban, hogy kedden és pénteken nem tettek lúgzót.
3. Moldvában a 20. század derekán elsősorban két tényező játszott közre abban, hogy a hamulúggal való vászontisztítást fokozatosan felváltsa a szappannal való mosás. Az egyik körülmény a házivászonból készült viselet elhagyása volt, ez a férfiaknál – különösen a Román környéki csángó falvakban – már a mászoccori verekedísz (második világháború) előtt elkezdődött, de az 1950-es évek végére gyakorlatilag a Bákó vidékieknél is befejeződött, a nőknél pedig mintegy 20-30 éves késéssel következett be. A technológiai váltás másik tényezője a szappanfőzés alapanyagának, a szóda beszerezhetőségének könnyebbedése volt. A moldvai magyarok e két körülményen kívül alkalmanként számon tartanak még egy harmadikat is, nevezetesen egy-egy személy útmutató szerepét. Lészpeden például emlékeznek egy Szeverdi Ferenc nevű mérnökre, aki 1946-1947-ben lakott a faluban, s megtanította az asszonyokat a jóbűzű szappan készítésére. Pusztinában pedig egy bizonyos Andris papnak tulajdonítják a házi szappanfőzés meghonosítását. „Édesapáméknál megmarta vót egy veszett kutya a malacos göjét s a malacot. Uruság nem volt, s ojan csuful mentek, mikor elérte őket a betegség… oja tízkilósok lehettek a malacok. Mikor megdöglöttek, apókám eltemette őket. Mikor Andris pap meghalta, a harangozóval kiásatta. A papnak volt zótája, s kifőzte szappannak.
A lúgzás és a szappanhasználat technológiai váltásának idejében természetesen alkalmaztak néhány átmeneti megoldást. Előfordult, hogy nem volt szóda, vagy szódára való pénz, és hamuból készített lúggal főzték ki a szappant. (Kelgyeszt, Butea, Gajcsána-Magyarfalu, Pusztina). Ez a lúg gyengébb volt ugyan, mint a marószódával készült, de jó szappan lett úgy is. Ilyenkor lobogó vízbe tették a hamut, főzték még néhány percig, majd hideg vizet adtak hozzá, hogy megtisztuljon. Végül az így elkészített lúgot adták a zsiradékhoz (Butea). Máskor hamulúggal szaporították a szódával készült lúgot. Buteában mondták el, hogy az 1960-as években is előfordult, hogy a szappan alapanyagát először fahamuval készült lúgban főzték, majd később tették hozzá a szódát. Így ugyanis kevesebb szóda kellett. Ehhez azonban már csak bükkfa vagy akácfahamut használtak, mert a kukoricaszár hamujából készült lúg zavaros lesz.
A lúgzás és a szappannal való mosás tehát évtizedeken keresztül, gyakorlatilag az 1940-es évek elejétől az 1960-as évek elejéig párhuzamosan alkalmazott ruhatisztítási mód volt Moldvában. Egyrészt úgy, hogy az egyszerűbb, durvább textilneműt lúgozták, a kényesebb, színes hímű ingeket, kendezőket, ruhácskákat pedig szappannal, vagy szappannal is mosták, másrészt pedig úgy, hogy a szapulóba, lúgzóba kissé megszappanozva tették be a ruhát, hogy jobban tisztuljon. Ha volt szappan – mesélték -, akkor kicsit megéringettük, megtörzsölgettük véle, s úgy raktuk le a szapulóba.
4. A házi szappanfőzés fő alapanyaga a különböző eredetű állati zsiradék. A legjobb a sertésé, de jó a juhfaggyú, a marhafaggyú is. Természetesen a paraszti háztartásban ritkánáll rendelkezésre szappanfőzés céljára tiszta zsír, hiszen a szappan házi készítésének fő értelme a takarékosság: ne kelljen pénzt adni a boltban kapható szappanért. Világos tehát, hogy nem fognak másra, elsősorban táplálkozásra is megfelelő zsírból szappant főzni, hanem kizárólag a hulladéknak számít, egyébre nem használható zsírból, valamint tartozékaiból. Disznóöléskor összegyűjtik a maradékokat, a hurkafeleket (bélháj), mindent, amit egyébként eldobnának. Ugyanígy juhvágáskor, borjúvágáskor is, ha elég zsíros volt az állat. A szappanfőzéshez készülő gazdasszony gondosan megtakaríccsa a konyhai hulladékként jelentkező zsiradékot, a megromlott szalonnát, a túlzottan zsíros ételek tetejéről leszedett felet. Ezeket a gyütevészeket borkánban (üvegedény) vagy pungában (műanyag zacskó) gyűjtik, télen a kamrában, nyáron pedig gyakran a földbe ásva, hogy ne romoljék meg, vagy legalábbis ne bűzöljön. A szappanfőzés leggyakoribb alapanyaga azonban a dög. Ha elvesz egy nagyobb disznó, juh, borjú vagy akár tyúk is – annak egyetlen hasznosítási módja, ha szappant készítenek belőle.
A szappanfőzéshez felhasználható zsírhoz azonban – különösen dög esetében – rendszerint hús is társul. Ha elegendő a zsír, akkor ezt általában levágják, elvetik. De leggyakrabban a szó szőrös értelmében szőröstül-bőröstül sőt rendszerint csontostól, tollastól az üstbe kerül a szappannak való alapanyag. Legföljebb nagyjából földarabolják a tetemet. Az ilyen zsíros húsból, vagy jobb esetben húsos zsírból természetesen nem lesz igazán szép, tiszta szappan. Minél több benne a hús, a vér, a csont, annál sötétebb, esetenként fekete foltos lesz a kész szappan. Aki szebb, tisztább, világosabb szappant akar, az gondosan kimossa az alapanyagból a vért, levagdossa a húsos részeket. Disznó öléskor egy 150 kg-os disznóból általában összejön 10-12 kg szappannak való zsiradék, s abból lesz két és fél, három kiló szappan.
Általában akkor fogtak hozzá a szappanfőzéshez, ha legalább 4 kg alapanyag összegyűlt. Disznóöléskor még nem főzik ki, mert hideg van s nem kell tartani attól, hogy megromlik a szappannak való. Tavassal főzik leginkább, mikor már melegszik az idő. Ilyenkor – mint mondják – kevesebb tüzelő is kell a művelethez.
A házi szappanfőzés másik fontos kelléke a marószóda, ahogy a csángók nevezik: zóda, zóta, (NaCO3). Már az 1930-as években is lehetett kapni a boltokban, már ahol volt bolt és volt reá pénz. De beszerezték máshonnan is ha tehették, lopva. A pusztinaiak például a közeli degettkutaktól „szerezték be” szódaszükségletüket, amit az olajkutak vezetékeinek mosására használtak.
Zsír és a marószóda kell tehát elsősorban a szappanfőzéshez. Ebből is lehet jó szappant főzni, és a moldvai csángók túlnyomó része ebből főzte és főzi ma is a mosásra való szappant. Ismeretesek azonban egyéb adalékok is amivel javítani lehet az ily módon főzött szappan minőségén. Ezekről a különös, részben újabban divatba jött adalékokról a szappanfőzés menetének ismertetése során ejtünk szót.
A szappant vasból készült üstben, kazánban főzik, más anyagból készült edény (pl. alumínium) nem jó. A szappanfőzésre alkalmazott üst annakvaló, vagyis más célra nem használják.
5. a népi szappanfőzés technológiáját 10 moldvai csángó településen vizsgáltam. A folyamat lényege teljesen azonos alapelvekre épül, mégis meg lehet különböztetni három, elsősorban a műveletek sorrendjét tekintve eltérő módszert. Ezek pedig a következők:
a) a zsírt és a húst előbb vízzel alaposan megfőzik az üstben, aztán adják hozzá a szódát (Butea, Diószén, Frumósza, Külsórekecsin, Pusztina, Szerbek),
b) előre melegítik az üstben a vizet, feloldják benne a szódát és azután teszik a lúgba a zsírt és a húst (Frumósza, Kelgyeszt, Lészped),
c) egyszerre teszik az üstbe a vizet, a zsírt, a húst és a szódát s együtt főzik (Diószén, Kelgyeszt, Trunk).
Az első a) változat tűnik a leghagyományosabbnak, ha szabad egyáltalában ezt a kifejezést használni erre a Moldvában alig fél évszázada ismeretes mesterségre. De emlékezzünk vissza: a hamulúggal történő szappanfőzés esetében is előbb főzték meg a zsíros húst, s azután adták hozzá a lúgot. Most is erről van szó, és ezt a megoldást részesítik előnyben a legtöbb (felmért) moldvai településen, különösen akkor, ha kicsontozatlan állatból készül a szappan. Az „előfőzéssel” van mód arra is, hogy a különféle szennyet (gamatságot) a főzés befejeztével, mielőtt a szódát hozzáadnák elönték, így tisztább lett a szappan. A másik előnye, hogy így nem fut ki olyan könnyen az anyag az üstből. A zsír és a hús jellegétől és állagától függően 3-4 órát főzték, majd a szóda hozzáadása után még főtt egy órát, de ha jól meg volt főve a hús és nincs benne csont, akkor kevesebb idő is elég.
A második, b) változatnál sem kell különösebben félni attól, hogy kifut a szappannak való, különösen pedig a habja. Hideg vizet tettek az üstbe, ha langyosodott óvatosan feloldották benne a szódát, és amikor megalvadott, akkor tették hozzá a zsiralmat. Ettől kezdve mintegy 4 órát vett igénybe a főzés.
A harmadik c) megoldás tűnik a legkényelmesebbnek. Egyszerre beletesznek mindent, s hadd főjön. Pedig valójában ez a legkockázatosabb technológiai változat, ennél kell a leginkább ügyelni arra, hogy mindig csak éppen hogy égjen a tűz az üst alatt, ki ne szaladjon a habja. Talán ennél a módszermél kell legtöbbet keverni (habarni) a szappannak valót. Két-három óra alatt készül el.
Csaknem bizonyos, hogy a különböző technológiák nem települése, még kevésbe tájegységek közti eltérésekre vezethetők vissza, hiszen vannak olyan falvak, ahol többféle megoldást is találtam. Sokkal valószínűbb, hogy „hagyományosabb” illetve „korszerűbb” megoldások részben párhuzamos alkalmazásáról van szó, ám ezt a kérdést csak további kutatások dönthetik el egyértelműen.
Az egységnyi mennyiségű alapanyaghoz szükséges szóda mennyisége sem függ az alkalmazott technológiától, inkább a benne lévő zsír aránya határozza meg. Általában 4 kg zsíros alapanyaghoz számítanak 1 kg szódást, de ha sok benne a hús – vagyis kevés a zsírosság-, akkor 5 kg-hoz adnak 1 kg-ot. Ha pedig csontos dögből főzik a szappant, még a 3:1 arány is szükséges (Kelgyeszt). A szappanfőzés során tulajdonképpen a szóda az egyetlen olyan tétel, amiért pénzt kell adni, érthető módon takarékoskodnak tehát vele. A főzés kezdetén rendszerint szükösen mérik, s ha nem elegendő, adnak még hozzá.
Az üstben fővő anyagot szinte állandóan kevergetni kell egy lapockával, hogy ki ne fusson a habja. Különösen fennáll ennek veszélye annál a technológiánál, ahol egyszerre teszik fel főni a szódát és az alapanyagot. Ha pedig kifut a habja, akkor elvész a java, odalesz a szappan. A kifutás ellen a szorgalmas habargatáson kívül úgy is védekeznek, hogy az üst alatt igyekeznek takarékon tartani a tüzet, s ha mégis futna a hab, a kezük ügyében lévő csiporból kevés hidegvizet öntenek bele. Csupán két Tázló menti településen, Frumószán és Szerbeken hallottam, hogy a tetejére feljövő habot legyűjtik s elöntik, lehet, hogy ezeken a székely eredetű teleüléseken egy újszerű technológia van kialakulóban. Egyébként vizet kezdetben annyit tesznek az üstbe, hogy felfogja (ellepje) az anyagot, így a hideg vizes öntözés egyben az elfővő víz utánpótlását is szolgálja.
Tulajdonképpen a hab forrás közbeni kifutása az egyetlen komoly kockázati tényező a házi szappanfőzés során, amivel veszélyeztetni lehet a művelet sikerét. Mert a többi hibát könnyen korrigálni lehet: szóda hozzáadásával és további főzéssel. Ha nem lett elég kemény a szappan, ha nem találtad meg, ha lágy volt, nem alutt jól meg, akkor még esent leszetted, esent újból főszted. Azt mondták a sikertelen szappankészítéskor: vaj nem főszted meg jól ahúst, vaj kicsi volt a szódád. Ijenkor még főzöd egy rendet, még veszel egy kicsi szódát s úgy. S aszt mondod: keccer dógoztam, a eccer bár jól. (Pusztina). Egyébként máskor előfordult, hogy az igényesebb asszony újrafőzte a szappant, s akkor immá tisztálódott, kijött fehéren. (Trunk)
Azt, hogy mikor jó már a szappan, kétféleképpen állapítják meg. Vagy kivesz egy keveset, s megsúrolgatja a kezével, hogy habzik-e, vagy pedig azt nézi, hogy mikor nem csurran le a keverő botról. Akkor kész, el lehet palni az üst alatt a tüzet. Az üstöt félreteszik, lefedik s elhagyják másnapra, amíg a tetejére mintegy 10 cm vastagságban feljövő szappan megaludt.
A házi szappanfőzésnek van még néhány különleges fortélya, amit Moldvában ugyan nem alkalmaznak általánosan, mégis érdemes megemlíteni, mert némelyike mintha terjedőben lenne.
Megoszlanak a vélemények a tekintetben, hogy tesznek-e a szappanfőzés során a masszába sót. Településtől, sőt személytől is független ez a gyakorlat, beszéltem olyan asszonnyal, aki azt mondta, ő főzte sóval es, sónélkül es, s mincsak annyi volt (Pusztina). A módszer hívei azért tesznek bele a folyamat vége felé sót, hogy erősiccse, fehériccse, hogy könnyebben feljöjön a tetejire, valamint hogy később ne száraggyon ki a szappan. Az adalékul adott só mennyisége igen tág határok között mozog: egy szikrányitól az egy marékon keresztül a fél tálig. Akik nem használnak sót a szappanfőzéshez, többnyire azok is ismerik az eljárást, de nem tartják szükségesnek. Mész adalékról nem is hallottak.
Talán a házi szappanfőzés moldvai meghonosodása óta ismeretes az illatosítás gyakorlat, a jóbüzű szappan készítése. Ehhez hagyományosan különböző burjánokat tesznek a főzetbe, mint buszijukot (bazsalikom, Ocinum basilicum), fehér ürmöt (Artemisia absinthium), fodorkát (fodormenta, Mentha aquatica var, crispa), hidegmintát (Mentha spp.), kaprot (Anethum graveolens). Az utóbbi évtizedekben aztán divetba jöttek a különböző egyéb illatosítók, mint a de (mosópaszta), más módú szappandarabok, szépbüzű parföm. Ennek nemcsak a devatozás volt az oka, hanem az is, hogy az esetenként meglehetősen „illatos” alapanyag szagát ellensúlyozzák. Az illatosított szappant ajándékként is osztogatták.
Csupán egyetlen faluból a Romántól északra eső, ma már román nyelvű Buteából van adatunk arra vonatkozóan, hogy a szappankészítéskor babot is tettek a főzetbe, így szaporább szappant kaptak. A kollektivizálás után, tehát az 1960-as évek elejétől alkalmazzák és akkor tették bele az üstbe, amikor a zsíros hús már szétfőtt, de még mielőtt a szódát hozzáadták volna. Rendszerint régi, több éves, emberi fogyasztásra már nem valami kívánatos babot használtak erre a célra.
Végezetül érdemes megemlékezni egy viszonylag új szappankészítési módról, amivel különösen finom szappant tudtak előállítani. Ilyenkor tökmagolajat, napraforgó olajat – ahogy Moldvában mondják: faolajat – használnak alapanyagnak, ehhez adják a szódás, s mikor felfőtt, tojássárgáját ütnek hozzá. Pusztinában úgy tudják, hogy az 1950-es években Erdélyből jött magyar tanítók ismertették meg a faluval ezt a speciális szappankészítési eljárást, de Buteában azt mondják, hogy már az 1930-as években ismerték. Ebből a szappanfajtából természetesen csak keveset készítenek, s a testük tisztítására is használják, míg a dögből, zsíros húsból főttet csak ruha-, legföljebb kéz- és lábmosásra.
6. A kész szappant egy napig hagyják állni a kazánban, hogy megaludjon, megdermedjen, megfaggyon. Csupán egyetlen helyen, Trunkon találkoztam azzal a jelenséggel, hogy a még folyékony szappant kis, feneketlen ládácskákba öntötték, s abban fagyott meg körülbelül 1 kg-os darabokba. Egyébként az üstben vágják fel a szappant ugyanekkorára. A kész szappankockákat egy hétig szellős, árnyékos helyen aszalták, (szárították), majd föltették a hiúba (padlás), s ott tartották. Állítólag 10-20 esztendeig is használható marad, de 3-4 év alatt rendszerint elfogy.
A szappan kiszedése után megmaradt lúgot még fel lehetett használni. Ha tiszta felből, vagyis zsírból készült a szappan, akkor aránylag tiszta lúg maradt utána. Kelgyeszten tesznek bele még egy kevés szódát és újra felfőzik. Így gyenge szappant kapnak, de hitványabb dolgok, zsákok mosására jó. Máshol nem hallottam a lúg újrafőzéséről. Annál általánosabb az a gyakorlat, hogy a megmaradt lúgot megőrzik a kamrában, pincében, s amikor szükséges – rendszerint felhigítva – különösen piszkos gúnyákat, földrevaló pokrócokat , mocskos holmikat, egyszóval mindenféle cerányos dolgokat mosnak vele.
7.  A szappanfőzés gyakorlata szervesen illeszkedik a moldvai csángók gazdasági és társadalmi életébe. Általában arra törekednek, hogy mindig legyen honcsánt szappanuk a hiúban, vagyis otthon főzött szappan a padláson. Ha egy körülbelül 150 kg-os disznót levágnak, annak zsíros hulladékából általában lesz annyi szappan, ami nagyjából fedezi egy átlagos nagyságú, 6-8 tagú csángó család évi szükségletét. Több olyan asszonnyal is beszéltem, aki azzal büszkélkedett, hogy 5-6 esztendős szappana van. Általános vélemény, hogy a házilag főzött szappan sokkal olcsóbb, mint a vett. De azért számos csángó családnak, különösen az öregeknek még a szóda megvásárlása is gondot jelent, s ahhoz igazítja a szappanfőzés idejét, mikor van annyi pénzem, hogy ki tudom igazítani a zódát, mert erőst drága (Trunk).
Általában télen és tavasszal főzik a szappant. Télen a disznóölést követően, mikor bőviben vannak a zsírosságnak. Nem sietnek vele különösebbe, hiszen télen nem romlik meg az alapanyag. Van olyan szempont is, hogy télen több fa kell a szappanfőzéshez, bár ezt inkább csak az olyan fában szegény faluban hangoztatják, mint Trunk. Az onnan néhány kilométerre, de már az erdő alatt lévő Diószénben másként gondolkodnak: Fa vagyon elég, az erdő hull rivánk,(ránk). Egy lészpedi asszony karácsony után szokta kifőzni a télen vágott disznóból származó zsírt, az nyárig elég a családnak, addig gyűjti a zsirosságokat, azokat nyár végén főzi ki. Buteában régebben az volt a szokás, hogy télen megfonták a kendert, húshagyat után, a nagyböjtben kifőzték a szappant, a a maradékkal lúgozták a kendert. A nyári hónapokban ritkán főztek Moldvában szappant, hiszen akkor elfoglalta őket a mezei munka. Ha azonban ilyenkor döglött meg valami nagyobb és zsírosabb állat, akkor azonnal szappant főztek belőle.
A szappanfőzés az asszonyok dolga, bár a tüzifa odakészítésében, esetenként a tüzelésben az ember is segít. Leginkább anya és lánya együtt főzi a szappant a lányai, menyei számára az általuk gyűjtött feleségből. Egy trunki asszonynak rendszeresen a testvére főzte ki a magáéval együtt a szappannak valót, a szóda költségeit pedig közösen viselték. Ha nem tettem parát (pénz) a zódába, kimarasztott a szappanból.
Szappant csak a legritkább esetben vittek a piacra, legföljebb a faluban árulták, szükségből. Ha nyomorúsága volt valakinek, s nem volt honnan szerjzen, még eladott egy-egy szappant. Kölcsönbe, ajándékba azonban gyakran adtak egymásnak, ha valaki kifogyott belőle. Az illatosított szépbüzű szappanokkal pedig szívesen kedveskedtek egymásnak rokonok, jóbarátok.
A honcsánt szappan készítése ma is általános gyakorlat a moldvai magyaroknál, főzik egyébként románok is. A művelet szerves tartozéka a paraszti élet ökonómiájának, amely hagyományosan nem ismeri a haszontalan, elvetni való hulladékot, s a körülötte lévő anyagi világ minden részének hasznosítására törekszik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése